Európa mérhetetlen, egykori és jelen szenvedéseinek legmélyebben kapaszkodó, legszívósabban velünk maradt gyökere, az antik Róma, diadala csúcsán jutott a legmélyebbre – mert szellemet és erőt létharmóniává egyesítő vezetőit kereskedő-katonák szenátusára cserélte. A szenátus az emberhez méltó létről való szellemi és gyakorlati, spirituális és ergomai – vagyis nem pragma – gondoskodást a létfeledt rációra cserélte: mert szabadságtévesztő önkényurak gyülekezete volt, akik a létrontó erőszak struktúráit a létfeledt rációval boronálták vadházasságba, és építettek belőlük a léttől és minden emberitől elvonatkoztatott társadalmat: birodalmat. A racionalizmus: a létrontó világhatalmi törekvések, a birodalmasítás módszertana, amelynek egyre elvontabb, felszínibb pályáin Róma császári urai ideig-óráig szilárd támaszra leltek e módszer modern korunkig legpusztítóbb karaktereiben: a légionáriusban; a nagykereskedőben; a rabszolgában és a politikus szenátorban.

Ám idővel éppen ezek emésztették fel Róma hatalmát – hübrisz, krátosz, ráció, jólét, mivel a birodalom léttelen elvonatkoztatásaiba, a létező gépiesítésére szerveződik, menthetetlenül felemészti saját életfeltételeit. Haszonkivételre kényszeríti a hagyomány létharmóniával elkötelezetteit. A kereskedőt, hogy a létmély javainak mindenkihez eljuttatása helyett a haszonnövelésre spekuláljon, s ennek vesse alá a termelést. A rabszolgát, hogy létteljes kozmikus összefüggéseknek, benne embernek-közösségnek megfelelés helyett a kereskedelmi haszon egyszálú igényeire termeljen. A légionáriust, hogy a léterőszak megfékezése helyett korlátozhatatlansága érdekében eltakarítson útjából minden életet. És együtt: hogy a lét elmélyülő újratermelése helyett a véres és puha erőszak, hatalom és haszon kicsinyke jólétének igézetébe süllyedjenek. Ami, kétségtelen, előbb – s ezt tekintik a ma birodalmárai dicső mintának – a birodalmi élet látványos felfutását, a léttelen élet, hindiül: a szamszára, rómaiul: kenyér és cirkusz hatalmas kiszélesedését eredményezi. Hogy később aztán – mivel a birodalmi magas szerkezeteket alapjuktól, a lét-estéstől elszakították és felélték – a fejlődés annál hamarabb megálljon, s a kifosztó hatalom és haszon kirekesztő őrzésének adjon teret.

Ha a kicsinyke jól-ét kiterjesztése megáll, s a birodalomépítés elől is fogytán a tér, akkor a szellem és rendjének-rétegének a létharmóniához visszaterelő gyöngédsége híján, a kicsinyke jólét csömörig tartó felfúvása, az irráció lesz a racionalitás elkerülhetetlen pályája. Az undor önmagától, a maga szerkesztette normák, a birodalmat legitimáló értékek cinikusan megvető kihasználása válik a birodalmár elit krédójává: felemészti önmaga előtt is a fenntartó legitimitást. És ha a fejlődésképtelenség birodalmát az erőszak tartaná is, mivel felélte legitimitását, abba a Birodalom – minden birodalom – belepusztul.¹

Rómát, akárcsak a racionális erőszak múlékonyabb utódait, nem külső hódító, a vandál győzte le – gyengécske csapatainak kevéske esélye sem lett volna egy ki nem üresedett Róma bevételére. Róma azonban, mert felemésztette alapzatát, mérhetetlen szenvedést hagyva maga után, összeomlott. Az összeomlott birodalom azonban mára beért bosszút állt utódain: leszármazottaira hagyta létrontó mintáit, amelyekkel szemben csak a pusztai népek, illetve, míg a sáncokon belül nem engedte, a keresztény szakralitás volt képes alternatívát állítani.

Kísérletezés a leomló birodalom romjain

A birodalom, mert racionális, mert intézményei alapzatuktól elvonatkoztatva, föléjük magasodva egyetlen, a világösszefüggésekből kiszakított privát cél érvényesítésére szerveződnek, még romba is úgy dől, hogy nyomában csak a tenyészet marad, és a tenyészeten élősködő primitív erőszak. Tenyészet: a világról, közösségről, személyiségről leválasztott, tőle elvonatkoztatott és önmagára visszavezetett, s ebben magára hagyott, s mindent – lelket, értelmet, szellemet – ösztönné, érzékké és szenvedéllyé rontó, s a maga szolgálatába állító test fékezhetetlen tobzódása.

A tenyészet – ember, állat, növény – burjánzását a légionáriusok leszármazottai, a gyilokőrző rablóhordák csapolják meg rendszeresen, irracionális működést kényszerítve a tenyészetre és magukra is: a tenyészet kiszikkad, felélhető rablott jószág híján a hordák is nélkülöznek – s retteg mindőjük más, erősebb bitangoktól. Az államilag szervezett erőszakot felváltó anarchikus erőszaktól való rettegésben a rációnak nyoma sem ismerhető fel többé, még az írást, az ész köszörűjét is feledik. A félelem, nélkülözés, szenvedés irracionális rendszere, a birodalom fonákja köszönt mindenkire.

A tűrhetetlennel szemben védekezni természetes, a védekezésnek számtalan útja lehetséges, és amelyiken csak lehetett, a rettegők el is indultak. Megbékélést a birodalmakkal és fonákjaikkal szemben egyedül ő kínált: Krisztus emelkedett fel, az ő Misztikus teste, az Egyház.

folyt.