Felemelkedés a tenyészetből és a társadalomból a Krisztianitásba

Volt – mégpedig pontos – neve, akárcsak a hinduknál a szamszára, Róma romjainak, a birodalom fonákjának, az irracionális erőszak tenyésző fordított birodalmának: Siralomvölgy. A földi pokol; mert a pokol és a mennyország is itt van közöttünk, modern nyelvünkön is jól elbeszélhető. A tenyészetből való menekülés egyik, ámde tévútja éppen ez: a társadalom. A társadalom, ahol az irracionális erőszak – léten, természeten, emberen – épít birodalmat, és ahol ezért a félelem az úr. A félelem cinkosságot szül, a cinkosság szövetségeket, amelyekben az érdekegybeesés fontolgatása tapasztja pillanatnyi érvénnyel egymáshoz a cinkosokat, hogy társadalommá legyenek. Ha az érdek múlik, akár a következő pillanatban is, enged a tapasz, hogy más cinkos csoportokat simítson egybe alkalmilag, felelősség híján sorsára hagyva a szövetségből kiesetteket, akiknek ettől fogva a pusztulással kell farkasszemet nézniök.

Kétségtelen: bármely cinkos szövetség, felelősségtagadó csoport, államilag kordában tartott társadalom túl van már a modern tudomány által az egyednek tulajdonított létezési, a szociológia által egyén felettinek nevezett szinten. (Lehetséges-e egyáltalán egyed ebben az értelemben? Nem inkább a szeretetközösségeken élősködnek ők, míg vannak, míg közösség híján, az elnyúló antagonizmusban egyáltalán élhetnek.) A pillanatnyi összesimulások társadalma – amelynek folyománya a birodalom, és viszont, ennek a társadalom csak kifejletlen előképe – azonban csak egy, a tenyészet egyediségéből tovább induló pályák közül. A birodalom, mert benne ember uralkodik, fájdalmakat tetézve, emberen, véges, és végéhez érve, rettenetes kínok közepette kiindulópontjához, a tenyészet egyén alattijához kénytelen újabb és újabb birodalmak felülkeredése után vissza-vissza térni. A minden másik fölé erőszakolt birodalmi uralkodó társadalom ugyanis nem végállomás, pusztán csak fordulópont, hogy Rómához, vagy Berlinhez, Moszkvához hasonlóan – mint utóbbi romba dőlését éljük-szenvedjük ma is – a tenyészetté omoljon újra le, az egyén alattiság brutalitásába.

Az egyháztársadalom

Van azonban másik út is, például az Egyház rövidke, alig több mint fél évezredes útja, amelynek során, hogy megnemesítse, magához emelte – és emelkedett vele együtt – az embert, társadalmat, birodalmat:

"Az egyház azonos volt a szervezett társadalom egészével – ez az alapvető sajátosság különíti el a középkort a történelem korábbi és későbbi korszakaitól. Tágabb értelemben ez jellemzi az európai történelmet is, a IV. századtól a XVIII-ig, Nagy Konstantintól Voltaire-ig. Elméletben e korszakon végig csak a hithű és engedelmes hívők élvezhettek teljes polgárjogot. Nyugat-Európában azonban ez csak a VII. századtól kezdve vált gyakorlati realitássá; a XVII. századra pedig a rendszert már annyi kivétel, ellentmondás lyuggatta szitává, hogy még mint ideál is egyre kevésbé volt elfogadható. De a közbenső századokban ritkák voltak a kivételek, és joggal lehetett feltételezni, hogy egyre ritkábbak lesznek, sőt idővel el is tűnhetnek."

(Southern, R.W.: A nyugati társadalom
és az egyház a középkorban.
Budapest, 1987, Gondolat. 15. o.)

Az Egyház, míg a kamattal nem engedte kebelébe a birodalmárokat: kalmárt, politikust, szenátust, zsoldost, a tenyészetből és a társadalomból felemelkedett, s emelkedésének csak gyengesége szabott határt. Emelkedhetett is, hiszen célját nem emberben, még kevésbé tárgyakban vagy vagyonban találja, ezért emelkedése határtalan, korláttalan, csak mértéke van: Krisztus. Ezért Egyház a lakozás helye, ahol Föld és Ég összeér; ezért a szabadság, igazság, szeretet folyton folyvást megtörténik: ezért Krisztianitás. Siralomvölgy: az önmaga lehetőségeitől lemaradt, a természeti élet. Krisztianitás: természetes – természeti – élet, Siralomvölgy felemelése a megszentelése révén; a megszentelt és ezért önmaga fölé emelt természetes élet a kegyelmi élet, az egyházi világközösség, a Krisztianitás. Akit mai fogalmainkkal megközelíteni sem adatik meg, mert Krisztianitás nem birodalom, nem társadalom, nem csoport, benne érdek fel nem ütheti fejét, erőszak, ész és elegyük, a puha erőszak – idegen tőle. Krisztianitás: és ha Krisztus, akkor Szeretet, Szeretet közössége:

"Pál második levele a korinthusiakhoz a Szentháromságban Isten ökonómiájának lépcsőit mutatja meg. »Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete, és a Szent Szellem közössége legyen mindnyájatokkal!« (2Kor 13,13)… A szeretet, a kegyelem és a közösség egy jelenségnek három szakasza: a szeretet a forrás, a kegyelem a szeretet kifejeződése, és a közösség ennek a szeretetnek a kegyelemben való átörökítése."

(Lee, Witness: Living Stream. California,
1994, Ministry Anaheim.10. o.)

A létfeledés: nyelvfeledés is. Ma a szó: Szeretet a mai Siralomvölgy dzsungel-realitásaiból táplálkozóknak leginkább csak röstellni való maradiság-bizonyíték. Szentimentális, korszerűtlen érzelem, puszta felbukkanása is a jól bemért érdekviszonyok közti lavírozásban az élhetetlenség csalhatatlan jele. Amely előítéletet – van-e, ki csodálkozik rajta – a modernt legitimáló tudomány is – tisztelet a kivételes szerzőknek – már puszta felosztásával megerősít: Szeretet, ha rabságából villanásnyira fényre is engedik, az érzelmek tudományának, a pszichológiának szűkre méretezett börtönudvarán araszolgathat csupán. Ereje hallatlan sűrűségét mutatja, hogy bármily villanásnyi is kiszabadulása, börtönét, az érzelmet is valóságában mutatja meg, annak, ami: létviszonynak.

Vass Csaba: szakrális gazdaság