Gazdálkodás szakrális módon

A társadalomgazdaságtan, mivel egy adott létminőségű társadalmi valóság felépítéséhez és újratermeléséhez-működtetéséhez szükséges források megalkotásával és elosztásának kérdéseivel foglalkozik, szemben a modern társadalomszervezet egyik fő legitimációs ideológiájával, az ökonómiával, képes a gyanú hermeneutikájától szabadon tekinteni elmúlt, jelen és jövendő korok gazdaságaira. Szükséges is az emberi megismerő képesség e szabadsága, mert nélküle érthetetlen például a talán legnagyobb belga történész, Henri Pirenne megjegyzése arról, hogy a püspöki városokban, a 11. századig a pénz valóban csak gazdasági jelenség volt, nem pedig nemlegitim hatalmi eszköz.

A püspök: a szakrális gazdálkodás vezetője

A püspök gazdálkodása, illetve a reá bízott szakrális tartományi gazdálkodás, melynek fő irányítója volt, mindjárt érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy mivel, mi célból, és kik gazdálkodtak a keresztény szakrális valóságban.

Krisztus misztikus teste távolról sem az az üres tartály volt, amivé babonás hitű stoffisták, az univerzalitás nélküli anyag bigott hívői, a torz ráció uralma által paralizált képzeletükkel kívánták tenni. Krisztus misztikus teste, annak emberi része, gazdagon tagolt, intézményekkel, és oda vezető, jól ellenőrzött pályákkal népes szervezet volt, amelynek végtelen szintjeire, szentséggé emelkedett szervezeteibe az ezen szentségekbe való beavatással lehetett eljutni. A keresztény ember élete céljaként e szépen megépített szakrális szervezet szentségének növelését, Istenhez való közelítését kapta meg. Ha tetszik, modernül szólva: e szakrális valóság építéséhez és továbbépítéséhez szükséges karakterek, intézmények és források felkutatását és szolgálatba állítását, a szakrális közösségi valóság magasabb szinten való újratermelését. Ebből a nézőpontból szó szerint társadalom-gazdasági célt kapott az élete. Elérésében a püspöke szolgálta, aki e szent cél megvalósulásának spirituális segítését, szervezését és irányítását végezte, ha hivatásának élt, és nem engedett a kísértéseknek.

Mindenekelőtt azt a teremtésben segítő szervezetet, ma úgy mondanák: munkaszervezetet, termelési szervezetet kellett felépítenie, amely Krisztus misztikus teste emberi részeinek ápolásáról – minthogy ebben a világban gazdálkodni azt jelenti: ápolni –, a közösségnek és a személyiségnek a magasabb szakrális szinten való "újrateremtéséről" volt hivatott gondoskodni: az eklézsiát, a plébániák összefüggő hálózatát.

Részvétel a teremtésben: ápolás és gondozás

A létfeledtség modern birodalmában a gazdálkodás az üzleti költségek minimalizálását – ami többnyire a humángazdasági és a társadalmi-társadalomgazdasági költségeknek a polgárokra való áthárítása – és a profit maximalizálását jelenti. A kereszténységben a gazdálkodás célja, amint az a fentiekből kiolvasható, nem a profitmaximalizálás, hanem a "szakrális többlet" megteremtése, a részvétel a teremtésben. A teremtésben részt venni azt jelenti: embert, közösségét és a természet reá bízott részét Istenhez közelebb vinni, növelni benne Krisztust, és e szakrális vagyon növelésével gazdagítani Krisztus misztikus testét.

Krisztus misztikus testének gazdagítása az ember, a közössége és a természet, a szakrális matéria gondozását jelentette. Aki gondoz, az megalkotja a szakrális létminőséget, és növeli annak mennyiségét, a szakrális vagyont – ami a racionális kalkuláció számára annak számosságba süllyedése miatt értelmezhetetlen művelet. Krisztus misztikus testében az ápolás, a már elért szint megtartása a másik gazdálkodó tett: először elérni a szakralitás szintjét, másodszor emberben, közösségben, de még a matériában is megtartani Krisztus jelenlétének "mennyiségét". A teremtés éppen Krisztus misztikus testének megalkotása, e misztikus test minden elemének Krisztussal való betöltése, teljessé tétele. A részvétel a teremtésben az ördög birodalmából kiszabadításban való részvétel, Krisztus jelenlétének növelése emberben, közösségében és a matériában, az ember és közössége eszközeivel. Gondozás és ápolás a szakrális vagyonnal való gazdálkodás: a források és erők olyan csoportosítása, amikor a szakrális vagyon – Krisztus jelenléte emberben, közösségben, matériában – növekszik. Nem aszkézis, de nem is hedonizmus: a mérték maga. Krisztust emberben, közösségben, matériában úgy növelni, hogy közben az ember, a közösség, a matéria tönkremegy – nem elfogy, mert az csak számossági, és nem mennyiségi csökkenés – lehetetlen. De az sem jó gazdálkodás a szakrális erőkkel és forrásokkal, ha csak a natúra, a hús, a vagyon és a hatalom növekszik. Az éppen fordítva: a szakrális vagyonnak, Krisztus "arányának" a csökkenését jelenti, azt, hogy az ördög elszívja, kiszorítja a szakrálist, és helyén felnöveli önmagát. Gondozás és ápolás: a szakrális vagyon növelése, és csökkenésének megakadályozása.

Szeretetlogika

Ápolni és gondozni nem lehet a racionális kalkuláció felhasználásával. Aki gondoz és ápol, nem az üzleti költséget méricskéli, hanem az egy-ségbe illeszt, Krisztus misztikus testében magasabbra, ezáltal a mélyebb létbe helyez. De nemcsak helyezést jelent, a jó helyre, hanem ott harmóniájának újraalkotását is, a mennyiségi viszonyok elrendezését. Éppen, mert a harmóniát is jelenti, ezért lehetetlen, hogy éhezzen, vagy túlegyen, nélkülözzön, vagy dőzsöljön. A szeretetlogika a szakrális arányok és a létmérték alkalmazása.

A racionális kalkuláció szerint a gyermek "veszteséges portfolió," a szeretetlogika szerint a leggazdaságosabb vállalás: a teremtésben való részvétel, és nem a nemzeti, az üzleti költségekhez viszonyított jövedelem, hanem Krisztus misztikus testének növelése. A társadalomgazdasági "többlet" megteremtésének szabályozása. A szeretetevolúció törvényéhez való alkalmazkodás: az bír "szeretetevolúciós" előnnyel, aki Krisztus misztikus testének növelésében képes részes lenni, s az evolúciós kudarcot e társadalomgazdasági értelemben vett, azaz szakrális vagyon csökkentése, Krisztus misztikus testének lefogyasztása jelenti.

Energeia, szereteterő

A profit megtermeléséhez a stoff alakítgatásához szükséges "munkaerőre" van szükség, a keresztény szakrális gazdaságban azonban ez a fajta munka mit sem ér. Csak a szeretetmunka és az abban hatékony szereteterő képes a legparányibb mértékben is megmozdítani Krisztus misztikus testét, s a benne felhalmozott szakrális vagyont alakítani. És csak a szereteterő, az energeia képes kiszabadítani az ördögi racionális kalkulációnak engedelmeskedő munka birodalmából a natúrát, a stoffot, egyedet, társadalmat, és felemelni a szakrális valóságba.

A szakrális többlet: az üdvjószág

Amit "termelnek" a szakrális gazdaságban: az üdvjószág. Némely szociológusok csúfondáros szándékkal beszélnek üdvjószágokról, s azon a tömjént és más templomi eszközt vagy szert értenek, esetleg szentek csontjait, más efféle ereklyéket. Miközben mindezek jelentőségét nem szándékozunk kisebbíteni, jelezzük: minden, amit a natúrából Krisztus misztikus testébe felemel az ember a szakrális erőkkel, az üdvjószággá válik. Részint azért, mert kiszabadul az ördög birodalmából, és maga is szakrálissá válik. Másrészt éppen ezért, mert az ember kiszabadítja és megszenteli; ezért a cselekedetéért jutalmul Krisztus növekedését kapja. Mi más lenne az üdvjószág, mint ami az embert Isten országához közelebb viszi. Az üdvjószágban ezért összekapcsolódik tárgy, ember és Isten, s együtt a szakrális többletet érik el. Az emberben növekszik Krisztus, ezért közelebb kerül Istenhez. A közösségben növekszik a szeretet, ezért krisztusibb lesz. A természetben Krisztus növekedése – az energeia és tevékenysége, az ergomai révén – a stoffot matériává avatja. E szakrális többletek révén mindösszesen Krisztus misztikus teste nő. Ez az egyetlen útja annak, hogy minden bővüljön, mindenekelőtt az élet – ne csak a profit –, és ezért van, hogy szakrális kontroll alatt működik a gazdaság.

A keresztény humángazdaság

Miután láttuk, hogy mások, mással és más célból gazdálkodnak a keresztény gazdaságban, azt is megláthatjuk, hogy ennek a gazdaságnak a tartományai is más rendbe illeszkednek. Merthogy a szakrális "társadalomgazdasági" szervezet például legelső sorban spirituális "humángazdaságként" működött, ahol a teendő az ember személyiségéről és a személyben Krisztus növekedéséről való gondoskodás volt. Az számított gazdaságosnak, ami a személy krisztusemberré növekedését, méltóságba beállását és ott emelkedését szolgálta, s mindaz volt tiltott, ami az ördög csábításának szolgálatába állította, ami csökkentette benne Krisztust. Növekedés és csökkenés oly módon kapott ezért meghatározást, aminek kifejezésére számosságba kényszerített gondolkodásunk alkalmatlan és képtelen: mennyiségi meghatározottsága volt. A profit a minőség nélküli mennyiség, aminek felfogásához a létfeledt ész, ráció szükségeltetik; mennyiséget azonban csak szofosz – logosz – nusz létteljes egy-sége képes elgondolni és kivitelezni.

Súlyos tévedés lenne azt hinni, hogy a krisztusemberré válás csak a plébánia dolga lett volna. Nem. Minden ember kötelessége volt, hogy önmaga méltóságán, Krisztus őbenne való növekedésén munkálkodjon. A keresztény humángazdaságban mindenki a teremtés részesévé vált, az emberi – mert spirituális ember – teremtésében és újrateremtésében részessé. A közöttük lévő "munkamegosztás" a gondoskodás (amely mindenki kötelessége volt), valamint az ápolás (amely a plébánia és a pap szolgálata volt) szerint ment végbe. Eredményes a humángazdaság csak akkor lehetett, ha általa az ember emberibb lett, mert méltóságát, önmagában Krisztus növekedését megoldotta, ha önmagára is mint üdvjószágra volt képes gondolni.

A keresztény közösséggazdaság

Mielőtt szót ejthetnénk a személyt tápláló javakról – ezek nem a natúra részei voltak, hanem ma elképzelhetetlen, legközönségesebb alakjaikban is szakrális minőséget hordozó üdvjavak –, a keresztény szakrális gazdaság másik, a személyiségalkotást szolgáló tartományáról, a közösséggazdaságról kell beszélnünk. Azoknak az intézményeknek és pályáknak a gondozását és ápolását megoldó gazdaságról, amely az ember szakrális többé válásához szolgáltatott alapot. Ahhoz, hogy az embert és önmagát, intézményeit és pályáit úgy építse fel, s építse tovább, hogy Krisztus misztikus testében jussanak tovább. Mivelhogy ezt tette, ezért jelenhetett meg benne, intézményeiben és pályáiban a szakrális többlet, amely az embert és a natúrát is többé tudta tenni, közelebb tudta emelni Istenhez.

Azt a gazdaságot, mely e feladatoknak eleget tudott tenni, hozzáértők a kölcsönös szolgálatok gazdaságának nevezték. A kölcsönös segítség maga is szeretetkötelék, amely az ember és a közösség minden dimenziójának azt adta, amire istenüléséhez szüksége volt.

Gazdálkodás a matériával

A természet, ha nem illeszkedik a kozmikus létbe, puszta stoff, a szentség nélküli stoff. A keresztény szakrális gazdaság a természetet sem hagyta magára, hanem felszentelő műveleteivel – a szántás, az aratás, az új kenyér, vagy az iparkodó ember termékeinek megszentelésével – beemelte Krisztus misztikus testébe, összefüggésbe hozta a kozmikus egésszel. A "szakrális technikák" – melyek a természeti anyagot beemelték a létmélybe és annak mélyebb rétegeibe, Krisztus misztikus testébe, s közben a létharmóniát elmélyítették, a kozmikus egésszel való egy-ségbe illeszkedést megoldották – kidolgozói a kolostorok voltak. A kolostorok az ápolás és gondozás jobb módszereit, az isteni szeretettörvény mélyebb megismerését célozták meg, az ápolás, a gondozás és a szeretet mélyebb művelését. Így jutottak el – szemben azzal, amit róluk és a kor mozdulatlanságáról terjesztenek – a technológiai fejlődéshez. Számukra a technológia fejlesztése nem újabb lépést jelentett a natúra leigázásában, a felette való uralkodás hatékonyabb technológiája felé, hanem a szakrális matériát megillető gondozás és ápolás elvégzését, Krisztus misztikus testének szeretetteljesebb ápolását és gondozását, aminek következménye a szeretetteljesebb válasz: a több és biztonságosabb élet. Mivelhogy minden teremtett volt, és immár Krisztus misztikus testének része, ebben a gazdaságban semmi sem kerülhetett ebek harmincadjára. Mindent, az utolsó porcikáig és ízig felhasználtak, mert a teremtettet nem elhagyni, a natúrába visszahullani engedni, hanem Krisztus misztikus testében megtartani volt a feladat.

A szervezőelv

Róma "gazdaságilag" abba bukott bele, hogy a léthibás szakralitást, a kirekesztő szakralitást építette. A kirekesztő szakralitásban, aki nem e kultusszal bírt, idegen maradt, ez viszont csak olyan közösségszervezetet tett lehetővé, amelyből sok "idegen" kényszerült, kultusz nélküliként, távol maradni. Ezért az ő ellátásuk, pedig számuk egyre nőtt, megoldhatatlan volt, és mert megoldhatatlan maradt, felemésztette e szakrális energiákat. A szakrális energiák fogytán a puszta hús fenntartása, a közönséges megélhetés is csak új források meghódítása, háborúk árán volt lehetséges. Ám a meghódíthatók is végesen valának, és mivel a hódítók szervezőelve társadalomgazdaságilag veszteséges volt, belebuktak szervezőelvük léthibájába.

A kereszténység a felebaráti szeretettel megoldotta az univerzális vallás megalkotásának feladatát. Már nem lett volna szüksége a hódításokra. Szervezőelvének, az univerzális szakralitásnak a társadalomgazdaságtana lehetővé tette a szakrális vagyonnal való többlethozó gazdálkodást, a minden határon túli növekedését és fennmaradását.

A keresztény szakralitás és a szakrális gazdaság azonban ma már romokban hever – az univerzalitás megoldása nem volt elegendő. Az univerzális szakralitássá épített Krisztus misztikus testébe ugyanis nem sikerült beemelni a natúra, a stoff, az ember és a spiritualitás egy-ségét. A stoff megművelése az uradalomra, a Krisztus misztikus testén kívül rekedt intézményre maradt. Egyetemesség és integráltság egy-ségbe szervezését majd a magyar Szent Korona oldja meg, és ennek szakrális gazdasága lesz tanulmányunk következő része. 

Jegyzetek

1. Guglielmo Ferrero Az ókori civilizáció bukása (Budapest, 1993, Holnap Kiadó) című művében bővebben ír az összeomlás és a legitimitásvesztés kapcsolatáról.
2. Eff Lajos fogalmát használom itt és mindenütt, ahol csak alkalmam adódik igazságának terjesztésére.
3. Szer szavunk jelentéséről A magyar Szent Korona és a Szentkorona-tan az ezredfordulón (Budapest, 1999, Szent István Társulat) című kötetben írtam bővebben.