Szeretetstruktúrák

Egy: Isten. Egy-ség: isteni természetnek való megfelelés. Isteni természetnek való megfelelés: kegyelem. Kegyelem: a szeretet képessége. Szeretet³ a Krisztianitásban is az isteni, a legfőbb, a mindent egy-be foglaló. És ha egy-befoglaló, akkor az egyetlen szóval kifejezhető, törvény iránti odaadó elkötelezettséget jelenti.

Későbbi korokban, mikorra Szer tudása, a lét egyetemessége feledésbe merült, a léttel még kapcsolatot tartó kegyelmi élet egyetemesség-feledt nyelvén különböző tartományait különböző szavakkal kellett megnevezni. E külön megnevezések mára mégis különleges esélyt biztosítanak annak megmutatására, hogy a Szeretet egyetemes, bárha különböző tartományokban különböző módon mutatkozik meg. Analitikus nyelveken, miként a régiség görögje is volt, Szer-etet, vagy másként Krisztianitás tartományai is különböző neveken lépnek elénk: a természetes élet megszentelése: Erosz; a természeti élet fölé emelt, a kegyelmi élet tartományai: areté és fília, s a kegyelmi fölé emelt, a kegyelmi életet megszentelő dicső élet, az agapé világa.

Erosz: a sűrű vérségi hálózatok egy-sége

Ma, Róma borzasztó hagyatéka, a szexus és kiteljesedett képviselője, a gusztustalan queer korában, a testi szerelem elveszítette minden isteni kapcsolatát, Erósz számára már halott, vagy ha mégsem, puszta technika, és technikai játék. Ha játék, még mutathat némi emberit, ha ez az emberi az emberalattiból is veszi az embert idéző voltát: az érzékek elitjének kiváltsága. A tömegnek még ez sem jut, a tömeg, csak a "Jössz? Rábeszéltél" diszkó-ösztönkiéléssel kell, hogy beérje. Akár queer azonban, akár ösztönkiélés, mindenképpen még nemi tekintetben is válogatás nélküli, feszültségenyhítésre használt eszköz csak a másik – s kérdés, hogy mondhatjuk-e – ember. Nem kölcsönösen, mert emberhasználatban kölcsönösségről szó sem lehet, pusztán elvonatkoztató – az embervolttól és emberléttől elvonatkoztató – "egyformán".

Szeretet az ember véghetetlen önmaga fölé emelését éppen a különböző nemek testi egybekapcsolódásával kezdi, az ösztönök kikerülhetetlen egymásra hatásával. Szeretet akkor kezdi működését, amikor kiszabadítja a testet az ösztönök fogságából, és ezzel a másik embert az ösztönkiélés tárgyának méltatlan pozíciójából, s a szerelembe emeli fel. A szerelembe, mely a különböző nemek egységbe és ezzel az ösztönök fölé emelését létesíti. Szerelembe, ahol a test egyesül a lélekkel, értelemmel és szellemmel, s a tőlük kapott nemességgel válhat a másik nemmel való egy-esülésre alkalmassá. Mert Szeretetnek ez a legnagyobb varázsa: az egyre magasabb, a léthez, istenhez egyre közelibb egy-ségbe és egységekbe való közös emelkedés munkájára való képesítés.

A szerelem ezért, ha Szerelem, a görög Erosz, s nem a Rómától ránk hagyott szexus csupán, akkor sosem érhet véget, mert: véghetetlen munka önmagunkon, hogy alkalmasakká váljunk, és egymáson, hogy egy-ségbe, mind magasabb – vagy a lét nyelvén: minél mélyebben lévő – lét-harmóniába emelkedhessünk. Hogy a kegyelem jóvoltából a szeretet törvényét véghetetlen létesítésben élhessük, nemünk világában is.

Ami másként azt is jelenti, hogy a szerelem nem lengén hajladozó esetlegesség és kiszolgáltatottság, hanem munka, méghozzá egy-üttes – Istenre tekintő – munka egy-máson, az isten képére teremtetteken, hogy a különállókból valami más, felettük álló egy-ség létesülhessen: egy a szentségek közül, a házasság szentsége.

Areté: a sűrű nem-vérségi hálózatok és karrierpályák egy-sége

Szeretet első tartományának jellegzetes munkája, a nemek közti, a testi szeretetmunka a házasságban és a családban nyeri el elsődleges, szentséggé emelkedett intézményi alakját, hogy aztán származtatott struktúráiban a szentség újabb alakjait vegye fel, és rokonsággá, nemzetséggé, törzzsé szélesedjen. Szeretet, a benne munkáló egység azonban gyenge és esendő lenne, nagyon is véges, ha csupán Erósz istenének világát lenne képes létesíteni, a test természeti életét a kegyelmi életbe felemelni. Ekkor ugyanis a kegyelmi élet még nem érne el önmagához, oda, ahol már nem a természeti élet megszentelése létesíti szeretetstruktúráit, hanem a természeti élettel már csak kapcsolatot tartó, vagy attól már el is szakadt élet struktúráit teremti meg: a tiszta kegyelmi életet. Ami már nem a test, hanem a lélek szeretetmunkájának alkotása.

Sokszor antropológusoknál is előfordul, szociológus pedig alig akad más, mint aki a közösségeket, például a falu közösségét, ne a természeti élet vad, kiszámíthatatlan és primitív tobzódásaként írná le, ahol a neki kedves társadalmi kötelékeknek nyomát sem lelni. Holott a közösség rendkívül gazdag szövésű szeretetkötelék-hálózatok egy-sége, a kegyelmi élet szeretetben való otthonosságának helye. Mert a kegyelmi élet és a kegyelmi közösség másodszor ott kezdődik, ahol a nem-vérségi szeretetkötelékeknek is nyílik tér. A vér rokonsággá kapcsol, a korlátozott vérség klikkeket alapít, a szeretettelen, érdekelvű nem-vérségi kötelékből csak társadalom lesz, közösségre szabadság ott nyílik, ahol Szeretet nemcsak a természeti életből emelve a nemek között, hanem azok fölött, létesít szeretetköteléket. Ott, ahol a természeti életnek már nincs szava, ami csak a kegyelmi élet tartományának része, ami a Krisztianitásban, és nem a természeti életben születik, s ezért megszentelésére sincsen szüksége, mert kialakulása magának a szent-ségnek a lét-esülése.

Areté az a szentség, amely nem csak a vér és nem szerint összetartozókat és egymást kiegészítőket fűzi egy-ségbe, és teszi ezáltal köteléküket is Istenhez hasonlatossá, a kegyelmi élet, Krisztianitás részévé. Az általa nyitott kapun nemcsak a házasfelek és a vérrokonok, de mindenki beléphet, és immár közösséggé emelkedhet: mindenkit képes az egy-ségbe bevonni, Isten természetét Szeretet mindenkivel képes megosztani, s mindenkit képes, egyéni, vagy rokoni voltától függetlenül az egy-ségre lépéshez segíteni, a szeretetkötelékbe emelkedni. A közösség: a rokonság fölött létesített, bonyolult szövésű, sokfelé ágazó és önmaga fölé végtelenül emelkedni képes szeretetstruktúra.

Szakrális nemzet

Modern történetírók, politikai irányultságtól függetlenül, szívesen beszélnek úgy a Krisztianság koráról, hogy abban nemzetnek nem volt helye, hogy a nemzet a polgár találmánya. Kétségtelen persze, hogy a polgár felhasználta a nemzetet, míg céljainak, főként a keresztény egyházi és földi világközösségekkel szemben vívott harcának megfelelt, hogy azokat legyőzvén saját világbirodalmát építse a globalizáció alakjában, amelyben aztán a maga formálta nemzetbirodalmakat megsemmisítse. A nemzet ennek ellenére nem a polgár találmánya, különösen nem valami illékony formáció, amely alig két évszázados történetével, a történelem egyik legkevésbé szilárd alakzataként vonuljon a leszerepelt intézmények Pantheonjába. Nemzet a polgár előtt is volt, mi több, a nemzetet a polgár előtt találták fel.

A vér kötelékeként számon tartott szervezet, a gens is "nemzet" volt már, de még a természeti élet nagyszervezete. A kegyelmi élet nagyszervezeteként azonban a gens már nem szerepelhetett; helyét a náció – natio – vette át. A náció az a szerveződés, amely maga már a kegyelem által létesül, hiszen a hűbéri kötelékekbe szervezett tartományokat az Isten kegyelméből uralkodó – értsd: népéről gondoskodó, az isteni terven keresztülvezető – király fogta egy-ségbe, adott számára kegyelmi természetet.

A szakrális nemzet, ahogyan a falu, vagy az uradalom, ezek egy-sége, a hűbéri kötelék is, vérségi és közösségi hálózatok és oda felvezető karrierpályák sűrű szövedékét építette ki, hogy abban a szeretet rendeltetésszerűen gondoskodhasson, kísérletet tett, hogy ezeket a maga magasabb szintjén megalkossa. Areté, Szeretet második alakja, hatalmas erővel rendelkezik. Oly hatalmassal, hogy az embert a természeti életből a kegyelmi életbe, a tenyészetből, társadalomból, birodalomból a Krisztianitásba emelje. Időre van azonban szüksége neki is, míg erejét kifejtheti, és megszilárdíthatja az egyre feljebb emelő tiszta kegyelmi intézményeket, hálózatokat, a hozzájuk felvezető pályákat. A leomlott erőszakos ráció magához téréséig, mikor a városgazdaságok és városállamok már kikezdhették és egymás ellen vezényelhették tartományait, csak a hűbéri kötelék kölcsönös szolgálatáig nyílott lehetősége a sűrű szövésű szeretethálózatok megszövésére. Innét felfelé, a nemzet megszentelésére és a szeretetbe bevonására, már sokkal kevesebb ideje maradt. Inkább csak, mai szóhasználattal "politikai" tartóállványainak megácsolásában segédkezhetett fölsőbb testvérének, Fíliának. A szakrális nemzet azonban, bár kísérletet tett, hogy ugyanolyan sűrű szövésű hálózatokkal és hozzá felvezető pályákkal töltse ki a maga helyét a kegyelmi közösségben, nem kapott elég időt arra, hogy művét véghez vigye. És ebben fölsőbb hálózata, a világközösség is mulasztott.

A szakrális nemzet – mert minden király, a maga helyén, Isten kegyelméből uralkodhatott, s ezáltal mind ugyanannak a kegyelmi életnek volt részese – nem a mai, másokat, az idegeneket kirekesztő és alávető politikai határokkal választotta el nemzetét a többiétől, hanem azt nyitva tartotta minden keresztény, a kegyelmi életben otthonra talált személy számára. Nyitva tartotta, ami azt jelentette, hogy szabadon mehetett mindenki más királyságokba is. Ami tilos volt: az erőszakkal való elrablása személyeknek, falvaknak, uradalmaknak, tartományoknak. Tilos pedig azért volt, mert az visszaesést bizonyított, a kegyelmi életből a természeti életbe, a szabadság világából az erőszak kényszerbirodalmába. Ennek, a kegyelmi élet és közössége, a Krisztianitás határainak, de nem akármilyen, hanem léthatárainak – s az isteni kegyelem által kijelölt királyság határainak – az átlépése volt az, amit szent harccal meg kellett akadályozni. Míg a kereskedővárosok urai egymás ellen nem parancsolták a tartományi vezetőket, fejedelmeket, tartományi grófokat, hercegeket, addig háború köztük más okból aligha is volt.

Fília világa: a kozmikus egység

"A középkor egyik legnagyobb vívmánya annak a gondolatnak a részletes kidolgozása, hogy az egyetemes emberi társadalom szerves része az Isten által elrendelt világegyetemnek, az időben és az örökkévalóságban, a természetben és a természetfölöttiben, a gyakorlati politikában és a szellemiség világában. Szinte minden fontos dolog, amit a középkorban írtak, mindaddig, amíg a rendszer a XIV. században töredezni nem kezdett, bizonyos fokig e kozmikus háttér tudatában íródott… nagyszabású próbálkozás, hogy felvázolja az egész kozmoszt, és benne az ember helyét, és hogy ennek az ábrázolásnak a figyelembe vételével szabályozza az emberi élet részleteit…"

(Southern, R. W. id. mű 22-23. o.)

Fília, a harmadik Szeretet-fivér, már nem elégedett meg azzal, hogy a természeti életet megszentelje, azzal sem, hogy a tisztán kegyelmi élet szeretetstruktúráit és életcél-szervező felhajtóit gyűjtse és tartsa egybe, Fília volt az a fivérek közül, aki a legnagyobbra látott, egészen addig, hogy teljesen kitöltse a kegyelmi élet határait, és ezért a kozmikus egy-ség folytathatóságán dolgozott. Fília már nem elégedett meg azzal, hogy házasságot, családot, falut, nemzetet alkosson meg, azzal sem, hogy az emberi világot építse fel, Fília már ezek fölé kívánt emelkedni, s a világ teljességét, a kozmikus egészt – hiszen krisztus misztikus teste éppen ez a kozmikus egész – kívánta az Isteni elrendelés szerinti harmóniába rendezni, s az embert és közösségeit e harmóniába beilleszteni.

Ugyan már nem tekintett mindent hierofánikusnak, nem állította már, mint eggyel ősibb szeretet-elődje, hogy Isten mindenben benne van – megelégedett Areté művével, mellyel Istent az emberbe helyezte –, már csak azt hirdetette, hogy a világegyetemet Isten csak teremtette és elrendelte, de nem lakozik minden kis részecskéjében. Ám megtartotta azt a hitét, hogy a kozmoszban Isten rendje található, amit az ördög a részletekben eltéríthet, de a rendet meg nem hamisíthatja. És megtartotta azt is, hogy az embernek minden cselekedetét ennek a kozmosznak, a benne munkáló isteni harmóniának a figyelembe vételével kell véghez vinnie, hogy az ember minden cselekedetével ezt az isteni harmóniát kell, hogy szolgálja, s ha lehet és képességet kapott hozzá, akkor ki-ki a maga helyén azon dolgozzon, hogy e kozmikus isteni rendet és harmóniát egyre inkább elmélyítse: egyre közelebb vigye Istenhez.

Fília a szeretetet már a világegyetemre, a kozmoszra is kiterjesztette, s az ember minden cselekedetét azon mérte, hogy e kozmikus szeretethez, a világegyetem egybe gyűjtéséhez, egyben tartásához hozzájárul-e, és magasabb, Istenhez közelebb álló egy-ségbe emeli-e, avagy rombolja azt. Fília a kozmikus egy-ségbe emelést vezette és ellenőrizte. Az istenülés útján járva Fília a közösség olyan magas szintjére emelte az embert, amelyet tovább emelni már nem lehetett: alapította és ellenőrizte a világ-egy-etem, az Isteni rendbe szervezett világ harmóniáját. Ezért a harmadik szeretetfivér, Fília létesíti a magasabb szeretet-intézményeket, sokszínű pályákon felvezeti hozzájuk a könnyen eltévelyedőket, és ellenőrzi, hogy le ne térjenek a helyes útról. Fília a magasabb intézményekben és ellenőrzésükben mutatja meg magát.

E magasabb intézmények már nem az egyes személy, nem is a házasság, család, szomszédság, falu, város, nemzet, de nem is pusztán a világközösség, hanem a kozmikus egész harmóniájának a megvalósításán munkálkodnak, ezért ezek a szó eredeti értelmében: az önkormányzatok. Az önkormányzat, ha nem rontják meg pártok, és nem válik a pártparlamentek decentrumává, mint manapság, akkor feladatuknak azt tekintik, hogy a világközösség és annak minden alkotója, a személyiségig bezárólag, egy-ségbe illeszkedjen a kozmikus egésszel, Krisztus misztikus testének a szakrális anyagban, a matériában a végső határig való kiterjeszkedésében. Ezt tette a régi görögségben a politeia, a szakrális-politikai intézmény – s nem a polisz, ami már a stoffbéli emberi-politikai, ezért a hanyatlás intézménye. De így rendezkedett be minden közösség a kereszténységben, és mint a korán elhalt Imreh István megmutatta, az önkormányzó székely és magyar falvak is.

A kegyelemteli szeretet megtestesülése: az agapé

Történelmi bizonyosság: a szeretet eme fajtái, vagy közülük valamely intézmény, a kereszténységet megelőző korokban már készen állott. Az azonban, amitől a kereszténység mindnél – ahol nem a szeretet szervezte, hanem a félelem dirigálta az istenek és az ember viszonyát – több, az éppen az "agapé", az istenszeretet, amely – talán hangsúlyozni sem kell – nem önmagában áll, hanem visszahatásában mindent megemel és nemessé tesz. Ez az istenszeretet – nem is lehetne az, ami, ha nem így lenne – egyszerre és együtt Isten szeretete minden teremtménye és mindenekelőtt az ember iránt; és viszonozva: az ember végtelen szeretete Isten iránt. Az, ami az embert Istennel emeli egy-ségbe, és ami által társává szegődhet a teremtésben. A keresztény Isten előtt itt, Európában az isten, vagy az istenek rettenetesek, félelmetesek, bosszúállók voltak, akiktől az embernek rettegnie kellett, és áldozatokkal engesztelni, megvesztegetni, hogy jóindulatukat valamely cél érdekében megnyerje. Krisztus és az Atya – Máriával, az istenszülővel együtt – a félelmet szeretetté változtatta; és csak a legnyomorúságosabb időkben fedte el Agapét a hódítók betoldotta istenfélelem. Aki szeret, azt nem kell félelemmel kergetni a jóra. Aki fél, ha jót tesz, sem ér semmit, mert az puszta számítás és vesztegetés Krisztus előtt. Agapé a kegyelemteli szeretet, aki mindeneket önmaga fölé, az Atyához, Krisztus misztikus testébe fogad: az Egyház. Amit csak – ha méltóságát a csábításoknak adja – a hierarchia veszíthet el. És ekkor a császárság is, Róma örököse – mert a partikuláris és integrálatlan szeretet alapjáról támad – vesztes marad.

Agapé emel mindeneket Krisztus misztikus testébe; az istenszeretet, ahogyan Isten szereti az embert, és – ha igen – ahogyan ember szereti Krisztust. Azért, mert egyedül ez a szeretet egyetemes. És mert egyetemes, keze alatt a római natúra szakrális "matériává" nemesedik, fűszisszé, a görögök régi szavával. A hús racionálisan elszigetelt érdekpontjaiból, a társadalomból is Agapé alkot szeretetközösséget, kommúniót. Agapé emeli az önző és csőlátó rációt erkölccsé, a kirekesztő államból Agapé formál Egyházat, amelyen kívül nincs – mert nem szakrális és nem istennek tetsző, nem képmására formált – élet.

Agapé világában, az egyházban, Krisztus misztikus testében az ördög csábításának: sem gazdagságnak, sem hatalomnak nincs és nem is lehet szerepe. És mert nem lehet, nem is értik a vagyonért és hatalomért vergődő érdekbirodalmával azonosultak, hogy hogyan és miért úgy tagolódik az Egyház,Krisztus misztikus teste. Mert e szakrális test nem egynemű, hanem a szakralitás szintjei szerint rétegezett. De nem úgy, mint a jövedelem, csak a számokban, hanem mint a torta, melynek minden lapja a teljességet fogja át, és rétegei együtt adják a teljességet. Amelynek legalján a "befogadott", a kereszteléssel csak éppen a kapukig beavatott várakozik, hogy a szentségeken keresztül, a beavatási pályák jól felépített és jótékonyan ellenőrzött útjain, rétegről rétegre emelkedhessen fel a magasabb szakralitásokhoz: A Krisztianitáson keresztül az öröklétbe. És az egyház: pápa, bíboros, érsek, püspök, pap és szerzetes, valamint, mert univerzális, a laikusok – ahol a szakralitás tagolódása, a méltóság, azaz a szentség fokozatai szerint tagolódik a közösség. Mert a méltóság, a teremtettség spiritualitása révén megillet mindenkit, és mert ezért a méltóság: Krisztus misztikus testének részeként lenni, és szakralitásának minél magasabb szintjén, annál magasabb méltóságban lenni. Amely méltóság és annak magassága – míg a kereszténység hatalmi eszközzé nem lett, arra méltatlanok kezén – éppen szakrális teljesítményekkel, mint a püspökké választás is, volt elérhető. Azaz a klasszikus keresztény közösség, híven ahhoz, hogy Krisztus misztikus testének része, szakrális meritokratikus elven tagolódott, és tagozódásaszakrális meritokráciát adott a világnak.

Krisztus misztikus testében, Agapé világában, méltóságban lenni az embert is magával ragadja, szabaddá és személyiséggé teszi. Az embert a szexus rabságában gyönyörödő naturális húsból boldogságos testté, Krisztus misztikus testének részévé teszi a hominizációban. A széttagoló, szembefordító, iriggyé tévő, gyűlölködő érdekek szervezete, a társadalom Agapé kebelén változhat szocializációból a kölcsönös szolgálatok rendjévé, közösséggé. A humanizáció erkölcse Agapé ernyője alatt bomlik ki a pályatévesztett racionalizációból. És a spiritualizáció helyezi el az embert a misztikus testben, és teszi magát is szakrálissá. Agapé – Szófia – Logosz és Nusz "egy"-sége által vezetett világában az ember kiteljesedik: a spiritualitás, mert univerzális, képes a testet, a közösségiséget, az erkölcsöt önmagához, s ott egységbe szervezni: személyiséggé lenni. A személyiség, szemben a liberális mítoszokkal, csakis a teljesség, a spiritualitás révén alkotható meg; a liberális "egyéniség" emberi katasztrófa. Ahogyan Egon Friedell mondja: "Mert a természetben és a történelemben mindig és mindenért meg kell fizetni. Létrejön – az újkorban – az egyéniség, és eltűnik a személyiség."

És vele tűnik a szabadság is, mely nem önkény, nem függetlenség, vagy korlátozhatatlanság, hanem a képesség a létharmónia elmélyítésének, a szeretetevolúciónak a pályáján való megmaradásra. Amikortól fogva azért szabad az ember, mert Krisztus misztikus testének spirituális részeként "akarata" már nincs megfertőzve a "kísértések" – hús, vagyon, hatalom – által.

folyt.